Idősgondozás

Dilemma

Az életünk döntések sorozata, döntünk minden pillanatban, s minden egyes döntésünknek kihatása van a további életünkre, sőt, a másokéra is. Azt mondják, nincsenek jó vagy rossz döntések, csupán döntések vannak. De mi alapján döntsünk? Érzelmi alapon, vagy inkább észérvek szerint? „Hallgass a szívedre!” - tartja a mondás. Ugyanakkor egy másik mondás szerint : „a Pokol útjai jószándékkal vannak kikövezve.” Hogyan függ össze ez a két dolog egymással? Kiderül az alábbi történetből, amely bár egyedi, mégis bármelyikünkről szólhatna....

Marika néni 75 éves, a férjét, János bácsit tavaly novemberben temette el. A házasságuk inkább rossz volt, mint jó, de született 3 gyermekük, 5 unokájuk és 4 dédunokájuk, és Marika néni erre csak azt mondja: „Ezért megérte megismernem ezt a rossz embert. - majd sírva fakad. Siratja azt a rossz, kezelhetetlen és most mégis pótolhatatlan embert, aki egykor a férje volt. Fia több mint száz kilométerre él anyjától, s csak ritkán látogatja meg. Nagy a távolság, s kevés az idő.

Idősebb lánya hetente egy-két alkalommal ebédet hoz neki, amiből a törékeny asszony apró madárka módjára épphogy csak csipeget sovány ujjaival. Ki gondolná, hogy ez a sápadt, összeaszott asszony valaha volt pirospozsgás és 120 kiló is?

„A kisebbik lányom gondozott sokáig, volt is elege szegénynek.” - mondja Marika néni sopánkodva. „Volt úgy, hogy amíg az apjuk élt és beteg volt, azt is fürdette, etette, borotválta, mert a másik két gyerekem messze van. Én meg ott voltam neki nyomorultan, nemigen tudtam neki segíteni...”

Középső gyermeke, a fiatalabb lánya munka mellett gondozta szüleit, s ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, folyamatosan egyre kintebb tolta saját fizikai képességeinek határait. Apja halála után, anyját is ápolgatnia, emelgetnie kellett, mert Marika néni fél évvel ezelőtt elesett, s a lábában megrepedt az izomszalag. Azóta se bottal, sem kerettel nem tud járni, így körülményes a tisztálkodás is.

„Jaj, jaj! Nagy butaságot csináltam! - kezdi a baleset elbeszélését Marika néni. „ A lányom dolgozott, én meg egyedül voltam odahaza. Elindultam, hogy kinyissam az ablakot és magam se tudom hogyan, megcsúszott a lábam és elestem. Utána nem tudtam felkelni, majd csak mikor a lányom hazajött, akkor kerültem fel az ágyra, addig véges végig a földön ültem már amennyire sikerült felkászálódni. Jó hogy a fejem nem ütöttem széjjel a bútor sarkán...”

Ez volt az első figyelmeztetés az élettől a beteg és a hozzátartozó számára. Aztán jött a második, mely végül magával hozta a megoldást is. Ezt már Marika néni fiatalabb lánya, Valika meséli el.

„Miután Anyu így járt, igyekeztem még jobban ügyelni arra, hogy minden a keze ügyében legyen és ne kelljen felkelnie, míg haza nem érek. Szerencsére helyben dolgozom, ebédidőben elmentem a munkahelyemről megebédeltetni, megnéztem, hogy jól van-e. A főnököm nagyon emberséges, de sokszor rettegtem attól, hogy egyszer majd megunja az állandó eljárkálásomat és elbocsát. Amióta Anyu izomszalagja megrepedt, szinte mozdulni sem bírt, csak feküdt és feküdt. Az egyik reggel, mikor indultam dolgozni, mintegy sugallatra, átmentem hozzá meglátogatni. Akkor láttam, hogy a fél oldala lebénult, félrebeszél és fehér, mint a fal. Azonnal hívtam az orvost, ő a mentőt, s bevittük a kórházba. Ott derült ki, hogy cukorbeteg, s az is, hogy a talpán lévő seb orbánc, ami miatt amputálni kell a jobb lábfejét... Rettenetes volt... Magamat okoltam azért, mert nem tudtam eleget törődni vele, nem figyeltem alaposan a lábán lévő sebre. Sokáig azt hittük, hogy a bokáját rögzítő gumiharisnya széle kezdte ki a bőrét, azért sebes. Kezelgettük mi azt mindennel, látszólag javult is, de csak nem akart múlni. Ki hitte volna, hogy majd a lábfeje is rámegy erre. - mondja, s elöntik a szemét a könnyek.

„ Hát az biztos, hogy borzasztó volt, - mondja Marika néni. De szegény lányom nem tehetett semmiről, olyan de olyan fáradt volt már minden nap végére, hogy már azon aggódtam, valami baja lesz.”

„Sokat zsörtölődtem vele, nem volt türelmem már és volt, hogy veszekedtem rá, utána pedig megbántam. Zokogtunk egymás nyakában.” - emlékszik vissza Valika szomorú mosollyal. „Egyre fáradtabb és ingerültebb lettem, mindenki látta, hogy valamit tenni kell, mert ez így nem tartható állapot. Egyre többen mondták, hogy vigyük Anyut idősek otthonába, de tiltakoztam ellene. Én Anyuért aggódtam, a gyerekeim meg értem. A lányomék nemrég építkeztek, jóformán nem is láttam a házukat sem, mert nem tudtam elmozdulni mellőle.”

„A drága kislányom azt mondta mindenkinek, hogy az én anyám se hagyott magamra, amikor még nem tudtam járni és pelenkázni kellett, vagy amikor beteg voltam és virrasztani kellett mellettem.” - mondja Marika néni elérzékenyülve, elcsukló hangon

„Végül közösen döntöttünk úgy, hogy Anyu otthonba költözik - veszi át a szót lánya, megszorítva édesanyja kezét. Miután elesett és órákat töltött a hideg padlón, utána meg utolsó pillanatban került kórházba nagy betegen, én is beláttam, hogy jobb, ha szakképzett emberek ügyelnek rá. Látja, én az orbáncot sem ismertem fel, és majdnem nagy baj lett belőle. Az operáló orvos azt mondta, akár bele is halhatott volna, ha nagyon elterjed a fertőzés. Nehéz volt elengedni az anyámat, de így legalább tudom, hogy mindig jó kezekben van, jobb kezekben, mintha nálam lenne. Hétvégente eljövünk meglátogatni, és mindnyájan tudjuk, hogy nem azért van itt, mert nem fontos a családjának, hanem azért, mert nagyon is fontos.

-br-

	Ma	102
	Tegnap	106
	A héten	102
	A múlt héten	732
	A hónapban	713
	A múlt hónapban	2411
	Összesen	46359

Idősgondozás

Dilemma

Kincses Sziget Szépkorúak Otthona